Az ember, aki sohasem hagyta abba a futást

Mindfulness mesék…

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki félt a saját árnyékától, és próbált elmenekülni előle. Persze akármilyen gyorsan és akámilyen messzire futott, az árnyéka mindig a nyomában járt. Azt hitte, nem lehet mindaddig boldog, amíg meg nem szabadul az árnyékától. Ezért egyre gyorsabban és gyorsabban futott, mindaddig míg végül annyira kimerült, hogy holtan esett össze. Nem jött rá, hogyha egy kicsit  leülne és megpihenne az árnyékban, akkor az árnyéka magától eltűnne, és ő megkönnyebülhetne.

Ismered az árnyoldalaidat? Ez a történet rámutathat, mit kezdhetsz velük.

Személyes „árnyékunk” az, amit nem fogadunk el, nem akarunk látni önmagunkban. Ez a szégyenből ered, abból az érzésből, hogy alapvetően érdemtelenek és tökéletlenek vagyunk. Ha futunk az árnyékunk elől, vagyis próbáljuk rejtegetni önmagunk ezen részeit saját magunk és a világ előtt, azzal csak egyre jobban felerősítjük  azt az érzést, hogy érdemtelenek és tökéletlenek vagyunk. Ezek az elutasított és észrevétlen részeink a személyes szenvedéseink legfőbb forrásai. Ha menekülünk az árnyékaink elől, azzal csak tartósítjuk a szenvedést, beleragadunk azokba a szokásainkba, amik egyáltalán nem segítenek, és megakadályozzák, hogy foglalkozzunk önmagunk azon részeivel, amelyek leginkább igényelnék a figyelmünket és a gyógyulást. Ez egy lefelé gyűrűző spirál.

A figyelem sötét helyekre irányított fénye

Az árnyékainkat tudatosan és együttérzően meglátogatva megtanulhatjuk a menekülés leállítását, és megpihenhetünk önmagunk elfogadásában. Tisztábban látjuk önmagunkat, a szándékainkat és  hitelesebben, együtérzőbben és bátrabban cselekszünk, éljük az életünket. Csak úgy győzhetjük le például a saját elfogultságainkat és előítéleteinket, ha tisztában vagyunk velük. Csak akkor tudjuk újra kitárni a szívünket, ha tisztában vagyunk azzal, mitől zárul be. És csak akkor találhatjuk meg a szabadságot és nyugalmat, hagyhatjuk végre magunk mögött a félelmet, örökös mentegetőzést, védekezésst, gyűlölködést vagy a fejünk homokba dugását, a tagadást, ha rávilágítunk a sötét helyekre odabent és látjuk, hol és miben akadályoznak ezek bennünket. Ahogy a mondás tartja: a látás felszabadít.

Mi lenne, ha abbahagynád a futást és megpihennél?

Ha nem menekülnél a szégyen, a félelem miatt folyton  az árnyékod elől. Inkább odafigyeléssel, együttérzéssel és feltétel nélküli elfogadással fordulnál felé. Tudva azt, hogy bármikor megállhatsz, hogy tudtosítsd és magadhoz öleld teljes emberi mivoltodat. Minden bolondságodat, minden hibádat, minden szépségedet, az összes furcsaságodat és megsérült, sajgó, fájó részedet. Figyeld meg hogyan lehetséges mindezt feltétel nélküli szeretettel tudatosítva mind magadba fogadni. Sokszor egyáltalán nem könnyű rátekinteni mindarra, amit nem szívesen veszünk észre magunkban, mégis megéri erre energiát fordítani. mert így leállíthatjuk az önmagunkkal folytatott küzdelmet, annyi sok felesleges szenvedéstől megszabadulhatunk, és végül rátalálhatunk a lelkierő, egyensúly, nyugalom és megkönnyebbülés forrására.

Forrás: Melli O’Brien