Mindfulness – belülről fakadó bizalom az élet viharaiban

Vasárnap rendszerint elolvasom néhány szívemnek kedves tanítóm levelét. Ez is lendületet ad az elkövetkező hétre.

Viharos időket élek, nem csak “a vírus” okozta felfordulás, hanem az életem más területén felfodrozódott konfliktus miatt is. Nem meglepő, ha Oren Jay Sofer levelét és versét olvasva úgy éreztem, ezt személy szerint nekem írta.

Aztán az a felismerés, hogy egy ilyen levél nyilván nem egy személynek íródik, rádöbbentett, hogy érdemes megosztani e sorokat másokkal is. Velem együtt sokan mások is vigaszt és bíztatást kaphatnak, hitet és bizalmat nyerhetnek belőle.

Oren levele

Van, amikor az élet úgy suhan, mint a sima patak. Napról napra, könnyed tempóban, magától bontakozik ki, és a váltások, változások is  fokozatosan építenek hidat a szilárd, stabil partszakaszok között.

Máskor az élet inkább egy tavaszi tomboló folyóhoz hasonló. Változások zuhataga hömpölyög, egyik a másik után, elmosva mindent, ami nincs mélyen a földbe gyökerezve.

A COVID19 világjárvány kezdete óta az elmúlt néhány hónapban a változások rohanó folyója kelt életre. Hol találhatunk stabilitást, amikor annyi minden változik a talpunk alatt? Hogyan lelhetjük meg magunkban a bizalom érzését, a bizonytalanság vagy félelem közepette?

Ezt a verset pár évvel ezelőtt, életem egy különösen nehéz időszakában írtam, amikor úgy éreztem, a dolgok sokkal gyorsabban változnak, mint amivel lépést tudok tartani. Remélem, hogy másnak is hoz egy kis megkönnyebbülést és ad némi feltöltő erőt, emlékeztetve arra a bennünk rejlő legmélyebb helyre, amelyben mindig bízhatunk.”

Bizalom, Oren Jay Sofer verse

Bízom abban, amit ez a test tud –
a belélegzésben, kilégzésben,
a hazavezető útban.

Bízom a földben, amelyen állok –
a földben, ami felemelkedik, hogy találkozzon a talpaimmal
és gyengéd alátámasztást ad a súlyomnak.

És bízom abban a földben is, amelyen nem tudok megállni –
a zuhanásban,
hogy minden visszatér.

Bízom abban, amit ez a test tud –
lüktető és remegő,
szűk, kemény,
sima, durva és áramló.

Bízom a nagy tölgyben és a hófehér fenyőben, akik nem kíváncsiskodnak,
hogy hol nő a következő ág;
akik magasak, szilárdak, karcsúak és erősek;
akik meghajlanak a szélben.

Bízom a napban, ami ragyog és melengeti
a föld gondozott zöld bőrét és mély kék vizeit;
a napban, ami felé mindannyian ösztönösen odafordulunk;
amely milliárdnyi arcunkat egyformán süti,
és pusztán őszinte életünk dalát kéri cserébe.

Bízom abban, amit ez a test tud –
a belélegzésben, kilégzésben,
a hazavezető útban.