A második nyíl

Mindfulness mesék…

A második nyíl példája jól ismert buddhista történet az emberi szenvedésről. A történet szerint Buddha egyszer megkérdezett egy diákot:

“Ha az embert nyílszúrás éri, akkor az fáj? Ha az embert eltalál egy második nyíl, akkor az még jobban fáj?”

Ezután elmagyarázta,

“Az életben az első nyílat nem mindig tudjuk kiküszöbölni. A második nyíl erre az elsőre adott reakciónk. Ez a második nyíl sokszor elkerülhető.”

Erre mondják sokszor, hogy az életben a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés nem kötelező. Az események értelmezésének nagy szerepe van abban, hogyan éljük meg őket. Hajlamosak vagyunk túlreagálni a velünk történteket.

Bolhából elefánt

Tegyük fel, hogy valaki otthon vagy munkahelyen ott hagy egy halom mosatlan edényt az asztalon. Észreveszed, és persze bosszúságot érzel – ez eddig teljesen rendben van.

Ami gyakran ezt követi, az az ítélkezés. A gondolat, hogy ő mindig rendetlenséget. Mindig nekem kell eltakarítani, amit itthagy. Hányszor mondtam, hogy… bla bla, bla…. Persze, mert velem egyáltalán nem törődnek. Miért van az, hogy engem semmire sem becsülnek? Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? …

Egy szimpla kellemetlen helyzetből – valaki felbosszantott minket, vagy megfájdult valamink – meglehetősen könnyen juthatunk el mindenféle érzelemhez és gondolathoz, aminek vajmi kevés köze van már az eredeti eseményhez. Ezt tekinthetjük a szenvedés második nyilának. Az első nyilak azok, amiket az élet mindenképp kivet ránk. A második nyilakat az eredeti nyilak miatt mi magunk lőjuk saját magunkra.

A gazellák tudnak valamit…

A ijedtség érzése az, ami segít a gazellának elmenekülni az oroszlán elől. Csakhogy mi történik ezután? Amikor megmenekül, megrázza magát és legelészik tovább.

Ezzel szemben egy fájdalmas élmény után az ember hajlamos éjszakákon át álmatlanul vergődve azon rágódni, hogy juthatott idáig, hogy kerülhette volna ezt el, miért nem inkább másfelé futott, mi lett volna, ha nem tud elmenekülni, mi lesz, ha megismétlődik mindez…?

A gazellák legelésznek, ha béke van,és akkor menekülnek, ha veszélybe kerülnek. Természetesen nem élvezik, ha üldözik őket, de nem szapulják utána magukat, hogy lehetnek ennyire szerencsétlenek, mit rontottak el? Mit kellett volna vagy mit nem kellett volna tennük. Az első nyíllal törődnek, a másodikkal viszont nem.

Ez a történet nem az első fájdalmas reakció tagadásáról szól, hogy úgy teszünk, mintha immunisak lennénk a fájdalomra. Arról szól, hogy van választási lehetőségünk arra vonatkozóan, hogy ez után mit teszünk. Ha ezzel tisztában vagyunk, és tartózkodunk attól, hogy a második nyilak végtelen záporát zúdítsduk magunkra, akkor rengeteg felesleges szenvedéstől szabadulhatunk meg.

Hogyan gyakorolható ez?

A nap folyamán valószínűleg sokszor vehetjük észre azt, hogy a a szenvedés második nyilával foglalkozunk.
Ha egy fájdalmas vagy bosszantó helyzetre hevesen reagálsz , kérdezd meg magadtól:

  • Miről szól, hogyan is alakult ez a történet?
  • A szenvedés első nyílával foglalkozom még, vagy már teljesen áttevődött a figyelmem a másodikra?

Forrás: Mindfulness in daily life

Hogyan fogjunk majmot?

Mindfulness mesék…

Teljesen logikus, hogy szabadulni akarunk attól, ami nem kedvünkre való, és ragaszkodunk ahhoz, amit szeretünk. A kellemetlen dolgok elkerülésére tett kísérleteink azonban sokszor paradox módon épp életben tartják, sokszor még erősítik is a fájdalmainkat. Könnyebb belátni ezen “üss-vagy-fuss” jellegű szabadulási törekvéseink hátulütőjét, mint azt, hogy miért kellene tartózkodnunk a jóhoz való ragaszkodástól. Nekem ez a történet segített ennek megértésében.

Borneo környékén a vadászok jól ismert csapdával ejtik foglyul a majmokat. Fognak egy kókuszdiót és abba akkora lyukat kerítenek, amibe a majom kinyitott keze épp belefér, de az ökle már nem fér át rajta. A kókuszdió belsejébe tesznek valamilyen csalit, gyümölcsöt (például banánt) és kikötik egy fához. Aztán csak várnak…

Arra jöttek rá ugyanis, hogy a majom mohó. Bedugja a pici kis kezét a kókuszdióba, hogy kiemelje a gyümölcsöt, megmarkolja, és azután nem tudja kihúzni.

Aztán amikor a vadász közeledik, még jobban próbálja kihúzni a gyümölcsöt, de nem tudja.

És akkor a majmot elfogják.

Mindössze annyit kellene tennie a majmának, hogy elengedi a banánt, kinyitja az öklét, és máris szabadulhatna.

De a mohósága elvakítja, annyira ragaszkodik a nyereményhez, hogy feláldozza miatta az életét.

Buta majmok, ugye?

És mi a Te kókuszdiócsapdád?

Te mihez ragaszkodsz? Mi az, amit csapdában tart, és ha elengednéd, akkor felszabadulhatnál?

Talán a pénz? Egy jó állás? Valamilyen függőség?

Vagy a harag a börtönőröd? Ha képes lennél annak a valakinek megbocsátani, elengedni a róla alkotott ítéleteket, azzal válhatnál szabaddá?

Vagy a boldogságról alkotott elképzeléseid, amikhez annyira ragaszkodsz? Amiket, ha képes lennél elengedni, akkor észrevehetnéd mindazt, ami boldogságot jelenthetne számodra, csak az elképzelések függönyén át nem látod?

Az elképzelés a fejedben arról, milyen a tökéletes partner? Hogy néz ki, milyen az illata … ez az elképzelés a Te csapdád? Amit csak el kellene engedned, hogy szabadon észrevedd, ami az orrod előtt hever.

Mindegy milyen ragaszkodás tart fogságban, nem lenne ideje elengedni?

Mi lenne, ha nem esnél áldozatul a majmok eszén túljáró kókuszdiócsapdában?

Forrás: Catching Monkeys

Az ember, aki sohasem hagyta abba a futást

Mindfulness mesék…

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki félt a saját árnyékától, és próbált elmenekülni előle. Persze akármilyen gyorsan és akámilyen messzire futott, az árnyéka mindig a nyomában járt. Azt hitte, nem lehet mindaddig boldog, amíg meg nem szabadul az árnyékától. Ezért egyre gyorsabban és gyorsabban futott, mindaddig míg végül annyira kimerült, hogy holtan esett össze. Nem jött rá, hogyha egy kicsit  leülne és megpihenne az árnyékban, akkor az árnyéka magától eltűnne, és ő megkönnyebülhetne.

Ismered az árnyoldalaidat? Ez a történet rámutathat, mit kezdhetsz velük.

Személyes „árnyékunk” az, amit nem fogadunk el, nem akarunk látni önmagunkban. Ez a szégyenből ered, abból az érzésből, hogy alapvetően érdemtelenek és tökéletlenek vagyunk. Ha futunk az árnyékunk elől, vagyis próbáljuk rejtegetni önmagunk ezen részeit saját magunk és a világ előtt, azzal csak egyre jobban felerősítjük  azt az érzést, hogy érdemtelenek és tökéletlenek vagyunk. Ezek az elutasított és észrevétlen részeink a személyes szenvedéseink legfőbb forrásai. Ha menekülünk az árnyékaink elől, azzal csak tartósítjuk a szenvedést, beleragadunk azokba a szokásainkba, amik egyáltalán nem segítenek, és megakadályozzák, hogy foglalkozzunk önmagunk azon részeivel, amelyek leginkább igényelnék a figyelmünket és a gyógyulást. Ez egy lefelé gyűrűző spirál.

A figyelem sötét helyekre irányított fénye

Az árnyékainkat tudatosan és együttérzően meglátogatva megtanulhatjuk a menekülés leállítását, és megpihenhetünk önmagunk elfogadásában. Tisztábban látjuk önmagunkat, a szándékainkat és  hitelesebben, együtérzőbben és bátrabban cselekszünk, éljük az életünket. Csak úgy győzhetjük le például a saját elfogultságainkat és előítéleteinket, ha tisztában vagyunk velük. Csak akkor tudjuk újra kitárni a szívünket, ha tisztában vagyunk azzal, mitől zárul be. És csak akkor találhatjuk meg a szabadságot és nyugalmat, hagyhatjuk végre magunk mögött a félelmet, örökös mentegetőzést, védekezésst, gyűlölködést vagy a fejünk homokba dugását, a tagadást, ha rávilágítunk a sötét helyekre odabent és látjuk, hol és miben akadályoznak ezek bennünket. Ahogy a mondás tartja: a látás felszabadít.

Mi lenne, ha abbahagynád a futást és megpihennél?

Ha nem menekülnél a szégyen, a félelem miatt folyton  az árnyékod elől. Inkább odafigyeléssel, együttérzéssel és feltétel nélküli elfogadással fordulnál felé. Tudva azt, hogy bármikor megállhatsz, hogy tudtosítsd és magadhoz öleld teljes emberi mivoltodat. Minden bolondságodat, minden hibádat, minden szépségedet, az összes furcsaságodat és megsérült, sajgó, fájó részedet. Figyeld meg hogyan lehetséges mindezt feltétel nélküli szeretettel tudatosítva mind magadba fogadni. Sokszor egyáltalán nem könnyű rátekinteni mindarra, amit nem szívesen veszünk észre magunkban, mégis megéri erre energiát fordítani. mert így leállíthatjuk az önmagunkkal folytatott küzdelmet, annyi sok felesleges szenvedéstől megszabadulhatunk, és végül rátalálhatunk a lelkierő, egyensúly, nyugalom és megkönnyebbülés forrására.

Forrás: Melli O’Brien

Jószerencse vagy balszerencse – ki tudhatja előre?

Mindfulness mesék…

Megbarátkozni az előreláthatatlannal, kiszámíthatatlannal… erre tanít a mindfulness szemlélete. Nagy segítség ebben, ha a tényeket nem ferdítjük semmilyen irányban a véleményünk által alakított értékelésekkel.

Lao-Ce nevéhez kötik az alábbi történetet.

Egy öreg embernek volt egy csodálatos fehér lova, hiába kínáltak bármennyi pénzt érte nem adta.

Egy nap azonban a ló eltűnt. Az üres istálló előtt összegyűlt szomszédok így siránkoztak:

– Biztosan ellopták! Milyen borzalmas!  Micsoda balszerencse!

De a gazda csak ennyit mondott:

– A ló nincs az istállóban. Ki tudja, ez jószerencse vagy balszerencse?

Egy héttel később visszatért a fehér ló, és magával hozott öt vadkancát is.  A falubeliek így örvendeztek:

– Igazad volt, nem szerencsétlenség, hanem csodálatos szerencse!

– Mondjuk csak azt,  hogy a fehér ló visszajött. Ki tudja, ez jószerencse vagy balszerencse?

Másnap a gazda fia elkezdte betörni a vadlovakat. Az egyik levetette magáról és összetaposta, a fiú a lábát törte. A falubeliek ismét eljöttek, hogy siránkozzanak:

– Ezek a lovak tényleg mégsem hoztak neked szerencsét. Nem nyomorékká tették az egyetlen fiadat! Ki segít most neked öreg napjaidban? Micsoda balszerencse!

– A fiam lehet, hogy nem tudja többé használni a lábát. Ki tudja, ez jószerencse vagy balszerencse?

Nem sokkal később kitört a háború. A katonaság minden gazdaságot végigjárt, hogy a fiatalembereket elvigye harcolni. A gazda törött lábú fiát nem tudták semmire sem használni, így otthon hagyták. A szomszédok ismét csak irigykedtek:

– Micsoda szerencse, hogy a Te fiad nem tud járni, így legalább melletted marad, míg a mi fiaink mennek a halálba.

De az öreg ismét csak annyit mondott visszafogottan:

– Jószerencse, balszerencse? Ki tudhatja előre?